1.fejezet;

A hatalmas kőépületet bámultam. Minél közelebb értem, annál nagyobb és nagyobb lett. Az ég felhős volt és fújt a szél. Mikor az ajtóhoz értem, percekre megálltam. Diákok százai mentek el mellettem. Meghallottam a csengőt, amitől mindenki, aki még az iskola előtt volt, az ajtó felé igyekezett eljutni. Én voltam az utolsó. Végül sikerült az épület belsejébe kerülnöm. Az egésznek volt valami hátborzongató varázsa. Megkerestem a szekrényemet és beraktam a könyveimet. Megnéztem a papíromon, hogy milyen óra lesz az első: angol. Összeszedtem a könyveket és hosszas keresgélés után megtaláltam a megfelelő termet. Lenyomtam a kilincset és az ajtó nyikorogva tárta elém az újdonsült osztályomat. Meglepődtem, mikor megláttam őket. Mindenki a padban ült, némán. Üveges tekintettel bámultak előre. Megborzongtam. Leültem az ablak melletti utolsó padba. Kettővel mellettem megláttam valakit. Valakit, aki kitűnt a robotok közül. Az asztalán egy vázlatfüzet is helyet kapott a tanszerek mellett. Kezében egy vastag könyvet tartott és olvasott. Hirtelen mindenki felállt, úgyhogy én is követtem a példájukat. Az egész osztály kórusban köszöntötte az abban a pillanatban betoppanó tanárt.

- Jó reggelt, Mr. Barker.  - Szinte már félelmetesek voltak a monoton hangjukkal. Oldalra pillantottam. A titokzatos osztálytársam némán állt a helyén. Miután leültünk, kitéptem egy lapot a füzetemből és ráírtam: "Hogy hívnak?". Összegyűrtem és odadobtam a padjára. Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott, mert megijedt, mikor felé repült a papírdarab. Széthajtogatta és elmosolyodott. Elő vett egy tollat, ráírt valamit (gondolom a nevét) és visszadobta. "David. És téged?" - Olvastam. Megint írni kezdtem."Hayley." Megint elhajítottam. Elmosolyodott és eltette a táskájába.

- Tekintettel Miss Mansonra, a dolgozatot jövő kedden íratom meg.
Csak ennyire emlékszem az órából. A többi részében hol az ablakon át bámultam a külvárost, vagy a szemem sarkából Davidet. Végre megszólalt az óra végét jelző csengetés. Becsuktam a könyveket és füzeteket. A többi osztálytársam némán elviharzott mellettem. Felnéztem, és egy kicsit megijedtem.

- Szia, észre sem vettem, hogy idejöttél. - Mondtam felállva a helyemről és a szekrények felé vettem az irányt. David jött mellettem. Tekintetét magamon éreztem.
- Honnan jöttél? - Kérdezte. 
- Narniából. - Mondtam visszafojtva egy mosolyt.
- Oké. . .
- Amúgy Dél-Kaliforniából.
- Hű, az jó messze van. És mi szél hozott erre, Angliába?
- A szüleim. A munkájuk. Ilyesmi.
- Aha. Én amióta az eszemet tudom, itt lakom. Leszámítva ezt, - Mutatott körbe a folyosón. - nagyon szeretem.
- Ezt hogy érted?
- Ez a suli. . Furcsa. Robotok. Vagy nem is tudom, mik.
- Én is ezt éreztem, mikor megláttam az osztályt.
- Én is abban az osztályban vagyok. - Mosolygott.
Bedobtam a könyveimet a szekrénybe és miután túléltem még négy órát és egy ebédet, az új otthonom felé indultam. Az iskola előtt meghallottam David hangját.
- Szia, merre mész?
- Öö. . . Fogalmam sincs. Merre van az elhagytam a lakcímem utca, ami tele van fenyőkkel, meg egy ijesztő vérvörös ház van ott, és...
- Hú ha. Oké, tudom az utat. - Elindultunk a másik irányba. Pár perc után megszólalt.
- Most mehetünk balra, de az hosszabb, vagy menjünk jobbra, az rövidebb?
Természetesen a rövidebbet választottam.
Tíz perccel később nyavalyogni kezdtem.
- Mikor érünk már oda?
- Nyugi, nem sokára.
Még tíz perc múlva.
- Forduljunk vissza.
- Ne, már csak átvágunk az erdőn és ott vagyunk.
- Erdő?
- Nem említettem? - Vakarta meg a tarkóját.
- Nem, ezt kifelejtetted. - Mondtam ingerülten és kezemmel már valami kemény dolog után kutattam, amivel megdobhatnám. Sajnos időben rájött és elvette a kezemből a követ. A következő húsz percünk némán telt. Én persze féltem rendesen a sötét erdőben, vadállatokkal és még ki tudja mikkel körül véve.
- Mikor megyünk már el innen? - Kérdeztem halk, remegő hangon.
- Nem tudom. - Suttogta.
- Nem tudod? - Kiáltottam kikelve magamból. - Mi az, hogy nem tudod?
- Hát, öhm, izé...

Nem sokkal később kiértünk az erdő végére, de sajnos nem a városban, nem is egy faluban, de még csak nem is egy kipusztult akárhol. Az erdő vége egy szikla volt, ahonnan belátni az egész világot. Persze nem, de akkor is gyönyörű volt. Az ég sem volt kék, pedig a nap még bőven sütött. Valami furcsa színe volt itt az égnek. Különös, és egyben csodálatos. Percekig meredten bámultam magam elé. Ezzel David sem volt másképp. Gyönyörködésemben egy félelmetes állat morgása zavart meg. A szívem majd' kiugrott a helyéről, mikor rájöttem, mivel állok szemben. Pontosabban mikkel. Egy csapat nyálcsorgató farkassal néztem "farkasszemet".
- Ne mozdulj! - Hallottam Dave határozott hangját.
- Mi van a szikla alatt?
- Víz. De nem...
- Ugrunk. Egyetlen lehetőség.
- Hayley...
- Nem. Háromra. - Kis tétovázás után számolni kezdtem. - Egy; kettő. . . - Lepergett előttem az életem, ahogy mondani szokták. Nekem csak az a rengeteg megnézett horror film ugrott be, anya, apa, meg David. A nyolc éves koromban kapott kiskutyám. A régi életem. - Három! - Kiáltottam torkom szakadtából, mire egy, a legnagyobb farkas futni kezdett felém. Egyszerre ugrottunk hárman. David és én le a szikláról, a farkas meg nekem. Szerencsémre megúsztam annyival, hogy egy mély vágás keletkezett a karomon. Pár másodpercig zuhantunk majd hangosan a vízbe csapódtunk. Innentől elsötétült a világ. Láttam a halott családtagjaimat, kisállataimat. Pár perc múlva meghallottam David kétségbeesett hangját, de mintha kilóméterekről szólt volna. Újra megláttam a saját világomat. Az eddig csillogó víztükröt a vér vörösre festette.
- Úristen, Hayley! - Kiabált.
- David..  - Próbáltam kinyögni a nevét, de nem sikerült. Újra elsötétült előttem minden..